Nélküled

A szemembe néztél. Elvesztem a pupillád tükrében. Azt hiszem megbabonáztál. Láttam magam a szemedben.
Azt kívántam, soha ne érjen véget ez a pillanat. Hisz olyan meseszép volt...akár egy varázslat.Azt gondoltam, tudnál szeretni engem. És nem hittem, hogy hirtelen, váratlanul elveszhet mindez, mindennek a szépségnek vége szakadhat.
Éjjel felriadtam. Kerestelek téged. Azt akartam hogy ott legyél velem, hogy vigyázz rám. De nem lehetett. Eltűntél.
Te akartad így. Én nem tehetek semmit sem. De tudom.... érted? Biztosan tudom, hogy nem döntöttél jól.... Kéne csinálni valamit. Bármit, hogy jobb legyen. Hogy nem fájjon ennyire. de annyira tehetetlen vagyok! Azt sem tudom, mit érzek igazán. De fáj, érted? Valami hiányzik. Valami?.... vagy valaki?
Nem jól van ez így.
Ültél ott a sötétben. És én nem tudtam a szemedbe nézni. A gyönyörű szembogárba, amit úgy megszerettem. Át akartalak ölelni! Szorosan átölelni és szeretni. Annyira akartalak szeretni!
Én még sosem éreztem ilyesmit. Olyan különös... ijesztő, de közben nagyon új és izgalmas is.
Szar tudni, hogy nem gondolsz már rám. Hogy valaki mással vagy most, mást ölelsz, mást szeretsz.Talán már teljesen lefelejtettél engem. Hogy egyszer mit jelentettünk egymásnak.
Nem tudom, mi történik velem! Lehet, hogy megbolondultam. Én szeretni akarlak téged! Fogni akarom a kezed, erősen szorítani, hogy ne hagyj el engem.
Én.... én nem tudom....nem tudom, mi ez az egész. Nem értelek téged. Nem jól döntöttél, érted? Nem jól van ez. Nem így volt megírva.... Nem tudom, mi lesz velünk.

Búcsú

Fölém hajolsz. Remegő ujjaddal rajzolsz mintát a szívemre.
Tudod, azt hittem, örökre itt leszel, hogy átölelsz, hogy szeretsz majd. De látom, ahogy lassan félrehajtod a fejed. Tudom, hogy az utolsó csókod volt ez. Hogy most elmész, itt hagysz engem, a lenyugvó nap alatt, egyedül, remény nélkül.
Tekintetünk utoljára találkozik. Látom a szemedben tombolni a vihart. Nem tudod, mit kellene mondani most. Nincsenek szavak. Elvesztek a sötétben.
Aztán elmúlik ez a pillanat is, s mindketten tudjuk, hogy menned kell. Hátat fordítasz, és most...most ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nem bírom ki nélküled. Hogy elpusztulok. Hogy egy élő halott leszek majd, kevés testtel és semmi lélekkel.
Lassan botorkálsz előre. Remegnek a térdeid, félő, hogy lerogysz az útra, hogy nem bírsz elhagyni. Érzem, ahogy a fonál, mely szívünket összeköti, egyre csak feszül. Aztán egyszerre elpattan. Vége. Nem maradt belőled többé semmi nekem. Nézlek, ahogy távolodsz és úgy érzem, a szívem szerteszét szakad. Várom, hogy visszanézz! Még egyszer látni akarom a szemeidet! Még egyszer, utoljára érezni akarom, ahogy erős karjaiddal átölelsz. De nem lehet. Ha hátrafordulnál, tudom jól, hogy akkor soha többé nem tudnál elmenni. Nem teheted. Így kell ennek lennie.
Érzem, ahogy egy könnycsepp csordogál le az arcomon. Már olyan messze vagy, hogy csupán egy apró foltocska látszik a messzeségben. Aztán lassan az is elveszik.
Kétségbeesetten kutatok a fejemben. Keresem, hátha hagytál nekem valamit. Egy emléket rólad.
De nem találok semmit, eltűntél az életemből. Mintha soha nem is lettél volna nekem, mellettem.
Lehunyom a szemem, hallgatom ezt a fojtogató csöndet. És akkor... akkor megértem végre. Hiszen mégis van valami! Maradt nekem valami tebelőled. Egy minta, amit a szívemre rajzoltál. Az mindig ott lesz, örökre az enyém marad. Azt soha, senki sem veheti el tőlem.

Ha mégis együtt lehetnénk

Próbálom elmondani neked. Talán túlságosan akarom. Ha nem akarnám ennyire, akár sikerülhetne is, nem igaz? De így nem. Nem megy. Csak dadogok, keresem a szavakat, de nem találom őket, hiszen elvesznek, még mielőtt kimondhatnám őket. A semmibe vesznek. Valahol mindig elszúrom.
Néhány nap volt csupán. A helyzet az, hogy ennyi elég ahhoz, hogy sose tudjalak többé elfelejteni. Ahogy lopva rám pillantasz, csendben figyelsz, ahogy kitalálod azonnal a gondolataimat. Előbb tudod,mit akarok mondani, mint én magam. Nyitott könyv vagyok neked.
Messze vagy most. Jó lenne hallani rólad valamit. Akármit. Hogy minden rendben van. Hogy boldog vagy.
Emlékszel? ketten sétáltunk azon a szűk kis kihalt, meseszép utcán. Két alak. Senki sem ismert ott minket, nem tudták, kik vagyunk. Ha egy lakó kinéz az ablakából, akár szerelmespárnak is gondolhatott volna minket.
Csendben vártam.. Hátha mondasz valamit. Nem szerettem azt a csöndet. Nem szóltál. Felpillantottam. Meggyötört arcod a másnaposság jeleiről árulkodott. Tudod, akkor arra  gondoltam, jó lenne most megcsókolni téged. Lecsókolni rólad azt a nagy szomorúságot. Nem szólni semmit, csak megcsókolni.
Nem tettem. Nem tehettem. Túl sok minden történt előző éjszaka. Tudom, nem is emlékszel rá. Semmit sem jelentett neked. De nem hibáztatlak.
Együtt énekeltünk. Csak mi ketten, eltűnt az a sok ember körülöttünk arra a pár percre. Rám néztél. Mosolyogtál. Olyan nagyon boldog voltam!
Akkor arra gondoltam, mi sosem lehetünk majd együtt. Ez nem olyan. nem jó. Neked nem jó, neked mást jelent. Sosem tudnál szeretni engem. Akkor majdnem megszakadt a szívem.
-Miért sírsz?-kérdezte valaki. Nem feleltem, csak bámultalak. Te akkor már mást figyeltél, nem vettél észre. Azt akartam, hogy nézz rám, hogy a szemedet lássam, hogy elmerüljek benne! Olyan nagyon akartam! Apró, pici darabokra tört akkor szívem. Éreztem, ahogy szúrják a szilánkok a mellkasomat. Van, hogy olykor most is érzem. Olyankor mindig rád gondolok. Tudod, nekem életem legszebb percei volnának, ha mégis együtt lehetnénk.

Kire vársz?

Csak ül és vár. A semmibe mered, szemében apró könnycsepp üldögél. -Kire vársz?-kérdem, de nem felel. Csak néz előre, fürkészi az ürességet. nem felel, hisz ő sem tudja, nem tudhatja a választ.
Nézem ahogy ül ott, összetörve, a dermedt csendben, és mozdulatlan marad. Kedvem lenne most odalépni hozzá! Rákiáltani, és belekarmolni abba a bamba képébe. Könyörögni neki, nézzen rám végre! Hogy egy apró szót, csak egyetlen szót szóljon hozzám! Mondja ki a nevemet! De nem lehet. Nem tudom megtenni.
Hát miért nem érti vége meg? Ki a faszra vár? Mire vár?!
Picinek érzem magam. Mintha hirtelen apróra zsugorodtam volna. És tudom, hiába kiáltanék, nem hallana engem.
Már percek óta állok előtte. Nézem, és igyekszem kitalálni a gondolatait. Nem megy. Képtelen vagyok rá. Talán nem is gondol semmire, nem igaz? Csak bámul ostobán előre, csak ül mindennek háttal, és nincsenek gondolatai. Elzárta, elkergette azokat is magától, mint mindent, s mindenki mást is.
Talán észre sem vett, valószínűleg nem tudja, hogy percek óta őt nézem.
Menni kell! Menni és felejteni, amilyen gyorsan csak lehet. Messzire kell futni, menekülni kellene!
Csendben hátat fordítok neki, Nem szólok, csak elindulok lassan. De aztán... hirtelen olyan iszonyú, őrjítő dühöt érzek, hogy képtelen vagyok tovább menni. Visszafordulok, és ordítani kezdek. A szívemet szaggatja, nem bírok ellenállni. Ordítok.
Végre aztán meg tudok nyugodni. Odalépek hozzá, és ennyit mondok: -Itt vagyok, hát nem érted? Rám vársz, te szerencsétlen.

Rejtvény

Néztem a rideg arcvonásokat. Nem néztél rám. Hatalmas szemeidet előre meresztetted, valami olyasmit láthattál, amit mi, többiek nem. Én sem láttam. Követtem a tekintetedet, de semmi. Nem láttam semmit!
Tudtam, hogy hallod a hangomat, hogy hallasz engem, ahogy magyarázkodom. De lassan már én magam sem hittem el, hogy érted, amit mondok.Próbáltam elmondani, hidd el, próbáltam. Hogy mennyire fontos, hogy itt vagy nekem, hogy mellettem vagy. De akkor... tudd, hogy akkor bizony nem voltál mellettem. Így nehéz volt meggyőzőnek lennem. Olyan voltál, mint akit nem érdekel a világ, nem fontos, mit mondok, nem fontos, hogy ott vagyok.
Egy mosolyt vártam tőled. Egyetlen mosolyt. Hiszen úgy szeretem, mikor mosolyogsz. Egy kisgyermekre emlékeztetsz olyankor.
Olyan sokszor teszem ezt mindhiába. Már-már teljesen hülyét csinálok magamból, csak hogy jobb kedved legyen. Persze ilyenkor is legfeljebb én nevetek egy-egy rosszul sikerült poénon. Te meg azt gondolod, megőrültem.
Gyakran próbálok olvasni a szemedből. Nem is tudtál róla, igaz? Másoknál be is válik. Csak nálad nem. Nálad soha. Pedig ismerlek. Olyan régóta! És mégsem igazán. Mert olyan sokszor nem tudom kitalálni, mi bánt.
Azt mondják az okosok, a jó barátok mindent tudnak egymásról.
Bevallom, én sok mindent nem tudok rólad. Mélyen bent őrzöd ezeket a dolgokat, a titkaidat, és én úgy érzem, sohasem fogom megismerni őket. Rejtvény vagy számomra. Megfejthetetlen.

Melletted

Világítja az arcodat a napfény. Vonzza a szememet. Látod? Most érek melléd. Némán nézlek.  Te sem szólsz. Olyan közel vagyok most hozzád, mégis úgy érzem, több száz fényév választ el tőled.
Nem érinthetlek meg. Pedig úgy vágyom rá. Annyi éve tart már. Fáj. Nem bírom. Tudom, hogy nem érted. Nem érted, mi történik velünk. Elvakít a nap fénye. Nem akarlak elveszíteni.
Érzéketlenül, süketen fekszünk egymás mellett. Elfordítom az arcom. Kibámulok az ablakon. A diófáról lehulltak már a levelek. Magányosnak tűnik. Fáradtan áll a kertben, egyedül, dideregve.
S aztán télbe csak át hirtelen az idő, hó takarja  a csupasz ágakat. Aztán tavasz lesz, mindenki hisz benne, hogy szép lehet minden, újra.
A nyár is elrobog, vörösen, izzón, s kacag rajtunk. Nevet a sok naiv, elszánt figurán, akik még mindig hisznek.  Aztán minden ismét eltűnik, elveszik, a remény lángja sisteregve alszik el, újra ősz van. Aztán a fázós, reménytelenül hosszú tél.  És mi még mindig itt vagyunk, itt fekszünk egymás mellett.
Nem tudlak elhagyni. Már hozzám tartozol. És ehhez a fájó világhoz, az értelmetlen életemhez, ehhez a monoton dübörgéshez. Nevetni próbálok. Elavult, buta viccekkel próbálok mindent megváltoztatni. A mosolyodat várom. Hát nem érted? Ha mosolyognál, képes lennék elhinni, hogy tavasz van. Újra tavasz lenne bent, a szívemben. És akkor talán tudnék segíteni, ha lehetne valahogy, és akkor esetleg te is hinnél benne. Látom, hogy nem érted. Hiszen tél van, s te fázol. Képtelen vagyok melegíteni téged. Mosolyogj már! Látni akarom a mosolyodat.

Rövidke gondolatok

Csak néhány halovány körvonalat látok. Gyűrt papírok hevernek mindenfelé. A falon óriási árnyék remeg. Ráébredek, hogy én vagyok az.
Karjaimmal a térdemet ölelem. Közben egyre hangosabban ismétlem: Nem fáj! Végül már ordítok: Nem fáj! Nem fáj! Senki sem hallja. Csak a Magány kuporog mellettem, gúnyosan nevet. Szánalmas vagyok. Még a Magány is nevet rajtam.Aztán a saját rémült kiáltásomtól ijedek meg. Hisz már olyan veszettül üvöltök, mint egy őrült. Aztán a hajam kezdem tépni. Abbahagynám, ha lehetne. De már késő.
Elég már! Minden rendben........... Vajon tényleg rendben van?
Túl nagy a nyomás. Valami összeszorítja a szívem, olyan, akár egy óriási, nehéz kő, amit valaki ráhelyezett, és most egyre jobban nyomja lefelé, szorítja, és egyre kisebb lesz. Végül teljesen eltűnik a szívem, nem marad belőle semmi sem.
Bár itt lennél! Átölelnél! Leállítanál! Nem akarom ezt tovább csinálni! Igenis, fáj! Rettenetesen fáj!
Talán rám sem ismernél. Teljes a csőd. A hajam csomókban hever a padlón, a szemem meredten bámul előre, valami olyat lát, amit más nem láthat. Mint egy őrült. Egy szánalmas, elmebeteg őrült. Jobb is, ha nem jössz. Ha nem látod meg, mi lett belőlem. Abból a mosolygós lányból, aki mindig csak nevetett, és aki a boldog volt. Legalábbis te elhitted neki.
Hogy mi lett abból a lányból, akit szerettél.